A nemzeti érzülethöz

Tallián Miki bejegyzéséről jutott eszembe valami - nem tartozik szervesen TM bejegyzésének mondanivalójához.

Szóval erről jutott eszembe:

"Ugyanerre a kérdésre válasz a Judapest is, csak épp másfajta válasz: pozitív, vidám, értékekre és nem tagadásokra alapuló identitások megformálása. A klasszikus magyar polgári identitásra is ráférne egy Judapest-szellemű felfrissítés."

Abban egyetértek TM-el, hogy valahogy a magyarság-tudatunkhoz (vagy mi a fészkes fenéhez) nem tudunk tisztességesen viszonyulni. Vagy lehajtott fejjel gondolunk rá, mintha szégyellni valónk volna (emlékszik még valaki Landeszman ostoba kifakadására? Naugye, hogy nem igaz...), vagy néhány olyan figura büszkül túlontúl erre, akinek amúgy erre semmi oka nem lenne, végignézvén a személyes teljesítményén (nem sorolok neveket, úgyis tudja mindenki).

Minden nemzetnek/népnek megvan a sajátos történeti "mítosza" (ezt most nem pejoráló értelemben használom, kicsit sem), és majd' mindegyiknek szép, színes, hagyománydús története van. Az ehhez való ragaszkodás nem szégyen, nem habzó szájú nackóság, hanem abszolút normális, sőt fontos dolog.

Most akkor sokkolni fogok: igen, a Fidesz 1998 és 2002 között igyekezett az ilyen "egészséges" érzést feltámasztani poraiból. Az egész "polgári" cécó, a nemzeti szövegek erre mentek ki - és nagyon helyesen! Enélkül ugyanis nincs haza. (Tölgyessy helyesen mondta, hogy ezzel a Fidesz többet, illetve mást akart adni a magyaroknak, mint a szokásos "több pénzt az embereknek", "legyen olcsóbb a farhát" kádári műtrágyáját.)
Közhely, de igaz: a hazaszeretet valóságára külhonban lehet legjobban ráeszmélni. Ez nem azt jelenti, hogy itthon ezt nem lehet érezni: én "itthon is" szeretem a hazámat (aki nem szereti, az meg vegyen be arzént). A felvilágosodás óta divat az az értelmiségi böszmeség, hogy a távolba bámulva sóhajtozunk, hogy mindenhol milyen kurvajó, csak nálunk szar. Hát mama, egy lószart. Ez egy rossz beidegződés, egy rettenetesen szánalmas és szegényes intelligentsia szánalmas és szegényes szokása, öröksége, amiben nem kötelező és nem is szabad "részt vennünk". Nyomják a hátsójukba a bezzegezést. (Ez igaz azokra a - többségében hogy-hogynem ballibber - értelmiségiekre is, akik a konzervativizmus lehetőségét azzal passzolják odébb, hogy itt nincs angol gyep.)
Szóval szeressük a hazánkat, mert a miénk, és a maga teljességében páratlan szépséget ad nekünk (sorolhatnám az "előnyeinket", de ez meddő volna és fölösleges).

Szóval van magyarságtudat, van hazaszeretet, és van polgári cucc is - mindnek van hagyománya, amit igyekezni kell erősíteni. Egyvalamit nem szabad velük tenni: a hülye balos válogatósdival szelektálni a különböző elemei között.
A ballib fertájról érkező nyafik ugyanis javarészt ezt a célt tűzik ki: polgári, hazaszerető magyarkákat akarunk mink látni, csak legyenek gyurcsányosítva, emeszpésítve, posztkommunistásítva, ne legyenek túlzottan nemzetiérzelműsítve, meg orbánviktorosítva. Újfajta magyarságot meg polgáriságot akarunk mindenféle olyasmi nélkül, ami a magyarság és a polgáriság szerves része (egyházak, hagyományos közösségek, polgári erények, erkölcsök, stb.) - hisz azokat a jobboldal képviseli!

Így kilúgozni a "számunkra nem kedves" elemeket a magyarság-cuccosból meg a polgáriságból kéremalássan, nem lehet. Nem megyek abba bele mélyen, hogy miért nem, de azért hallgassák csak Oakeshott túlvilági kacaját.

Tehát: valóban lehet "pozitívvá" tenni a hazaszeretetet és a polgári virtust, de nem lehet abból racionalistaként válogatni. Így vagy polgári és hazaszerető tartalmat képviselünk, vagy posztkomcsi, erkölcsi relativista sártúrást huszonötmillió románozással dúsítva.

A kettő együtt viszont nem megy, akárhogy is erőlködik rajta a szoci disznóhad.