Kétharmad! Diktatúra! Orbánfasizmus!

Kicsiny hazánk azért olyan szép színes, mert mindig vannak érdekes (és vicces) próbálkozások. A legjobb ezek közül az, amikor veretes szdsz-esek akarják megszakérteni a konzervatív gondolkodást mint olyat, majd fölpakolnak egy vesszőt (rajta az írás: konzervatív), és ahhoz kezdik el méricskélni a magyar jobboldalt, amiről kiderül (láss csodát!), hogy... nemkonzervatív! Megmondom őszintén, a világért sem kívánok dühöngeni ezeken a próbálkozásokon - ugyanis roppantmód szórakoztatnak.

Mármost a legújabb szólam az európaiértelembenvett szad... izé, konzervatívoknak az, hogy jön a Zorbán, viszi a kétharmadot és jól bevezeti a diktatúrát. Zárójel. Ez sem új gondolat - 2002 óta ez fut. Zárójel bezárva. Mert a Zorbán ilyen. Nem demokrata (ugyanmán, pikulát nem). Tehát jön, lát, győz, és bevezeti az egyeduralmat. Nem lesznek fékek és ellensúlyok, csak lesz a Viktátor, meg a pribékjei és autoritárius renccer is lesz. Mindenki féljen.

Most tegyük félre a szellemiség problémáit (a fékek és ellensúlyok olyan, mint a konyhában a mosogatógép és a tűzhely harmonikus egysége kb., stb.), és gondolkodjunk egy picit. Amikor 1994-ben a kommunis.. bocsánat, szóval Horn Gyuláék 2/3-ot kaptak, nem volt sipítozás. Pedig ők csak egy diktatúra örökösei. Akkor, mivel legalább 92 óta a fasizmustól kell megmenteni az országot, nem volt probléma a 2/3.

Az persze más kérdés, hogy pillanatnyilag azokat az intézményeket, amelyek nincsenek alávetve a népszuverenitás őrültségének, éppen a baloldal támadja (a bíróságok, ügyészségek stb., mert "jobboldali befolyás" alatt állnak, értsd: nem hajtanak végre a baloldal által vágyott, haladó célokat), és nem a jobb. Ettől függetlenül minden ilyen intézményes keretet majd maga Orbán Viktátor fog eltörölni.

A maradék a szokásos sallang, jaj, hát ezek olyanok, mint a kommunistanácik, demagógok, populisták, nacionalisták, soviniszták stb.-stb., jaj mi lesz itt.

De az egész mögött nincs más, mint az az értelmiségi fintorgás, hogy "oh, azok a régi szép idők, amikor még a szadesszal együtt fejtettük meg a világot, és próbáltuk fölvilágosítani ezt a hülye népet, soha sem jönnek vissza már!", amelyik a Fideszt és Orbánt túl mucsainak, és diktatorikusnak mutatja be. Hogy ez az elbeszélés kontrafaktuális (2006 októberében a hatalom nyilván nem volt zsarnoki, a Zorbán viszont per def. az, érted), ne zavarjon bennünket. Az utcai politizálás is csak akkor gáz, ha nem a Magyar Demokratikus Charta tüntet, vagy viszi a cigányokat az utcára.

Hiányzik nekik az emelkedettség, az szdsz. Ah. Az igazikonzervativizmust meg hiába is keresik, kutatják éjt nappallá téve, sehol sem találtatik az.

Mindenesetre több folytatást kérek ebből a fejezetből, mert rendkívül mulattat. És ha kicsit gonoszabb kedvem lesz, akkor a "diktatúrázás" közben majd jól a delikvensek nózija alá dörgölöm Carl Schmittet, hadd szokják. Hát még akkor hogy fogok mulatni.

Jöjjön a diktatorikus kétharmad, előre, elvtársak!

Megint a félelem igazgat

Egyre többször lehet hallani - és ebben csak egy epizód volna a Magyar Demokratikus Charta és a Roma Polgárjogi Mozgalom mostani piknike - hogy Magyarországon, ezen belül Budapesten is félni kell.
Mi mástól, mint a náci veszélytől.

Mint résztvevő megfigyelő, rendszeresen városnézek (főleg az éjszakai órákban, ki érti ezt?), és próbálom fölmérni a Nagy Veszélyforrások mértékét. Eddig azt sikerült megfigyelnem, hogy a Rettegő Szabadelvű Ifjúság hétfőtől vasárnapig a városban tartózkodik, annyira fél (főképpen a Deák téren, a Gödör nevű hely mellett tartózkodnak; korábban itt lehetett összeszámolni az SZDSZ ifjú szavazóbázisát, ma valószínűleg ugyanezt mondhatjuk el az LMP kapcsán). A buszok általában tömve vannak ezekkel az Alternatív, Szabadelvű ifjakkal, és a belvárosban való kalézolás is szokásuk. A náci veszélytől való félelmet tehát nap mint nap felülírja a pia-és puncivágy. Probléma egy szál se.

Budapest ugyanis kialakította a korábban balos megmondók által megálmodott struktúrát a különböző szubkultúráknak: a "békés egymás mellett élés" mintáját. Így van nácikocsma, pankkocsma, hippiplacc, zsidókocsma, meg amit akartok. Mindenki kedvére válogathat. Előfordul ugyan, hogy a bizonyos szubkultúrák képviselői találkoznak, és a "társadalmi párbeszéd" rosszul sül el, de ez hol nincs így? Ellenben ez Budapest belvárosában meglehetősen ritka. Amitől félni kell, az maximum az, hogy a zsernyák elkap sörrel a kezedben (ez bizonyos kerületekben egyenlő a lehetetlennel tíz óra után, már ha az emberfia nem készült jó előre az estére). A lényeg viszont az, hogy Budapesten „félni” a náci veszélytől, nos kérem, ez álhisztéria. Az az egy szem Totenkopf-SS pólós kabarészökevény a buszmegállóban ugyanis még nem számít „náci veszély”-nek. Ha már számolgatunk, akkor hippi, ill. rasztaveszély inkább volna.

Ennek ellenére a Fasizmus Miatt Főműsoridőben Aggódó balliberális Értelmiségi Elit nem átallott cigányokat vinni a Szent István Parkba – ami legalább azért kuriózum, mert, mint azt KKTT megjegyezték, eddig ott cigány nem volt. Így viszont azt a csendéletet is sikerült elénk varázsolni, hogy ex-munkásőr bácsik és nénik, akik 89 előtt még gumibottal csépelték a „gyerekcsínyeket” elkövető cigányokat, most értük aggódtak, Chartás pólóban. Ami szintén nem mindennapi. Ha az ember fél, akkor távol marad azoktól a helyektől, ahol félelme szerint baj érheti. Ennek nyoma sincs Budapesten. A belváros éjszakai élete él és virul, dugig van az ifjakkal (s ez így jól is van). Innentől kezdve viszont a ballib megmondás elbukott a Reality Checken. Náci veszély? Get on with it!

tradicionalizmus vs. zsarnokság

Mivel mára az univerzalista liberalizmus erkölcsi felsőbbrendűsége magától értetődőnek vett kiindulópont, érdemes ezt az állítást megtámadni. A valószínűleg kantiánus univerzalista etika alapköveire építő, közben gőgössé és lassacskán zsarnokivá váló liberalizmus nem fogad el semmiféle partikularizmust, tradíciót és tekintélyt - a sajátján kívül.

Ezért - Tölgy után - ajánlom én is James Kalb honlapját, amely próbál leszámolni a felsőbbrendűségi komplexusban szenvedő liberalizmussal, és szembeállítja vele a tradíciókat (Kalb jómaga tradicionalista katolikus, ezért e témában is találhatók írások a honlapján). Ennél is fontosabb, hogy elemezi a '45 utáni liberalizmus totalitárius implikációit. (Kalb könyve, a "Liberalizmus zsarnoksága" megrendelhető itten.)

A hagyományos liberalizmus és a szocialista liberalizmus néhol ugyan ütközik, ám mégis sikerült "szintézisre" lépniük: ma Amerikában a "liberal" szimplán ballibet jelent (szerintem nálunk is). Ez a szocialista liberalizmus már nem az állam beavatkozásának korlátozásában látja az üdvbizonyosságot (ez még a jobbik eset), hanem az állam mind jobban való beavatkozásában, amellyel biztosítani kívánja jószándékú céljait - így az emberek önrendelkezése, közösségei és családja kezéből kiveszi a döntés jogát és a velejáró szabadságot.

A felsőbbrendű liberális erkölcs tehát más lehetőségek "embertelen" és "erkölcstelen" mivoltának igazolásával helyezi magát minden más fölé - mégiscsak Carl Schmittnek lesz igaza?

Balhisztéria

Mivel a legutóbbi kis délutáni-esti összejövetelen türelmesen kellett végighallgatnom a vallás fikáját (jó kis dumákkal, pl.: "ha kiveszed mögüle a politikai jelentést, semmi nem marad belőle", stb.), a tegnapi lehetőséget inkább visszautasítottam. Hejj, a szabad szellemű szabadgondolkodó szabad értelmiségiek a szabad világban, olyannyira bátran szállnak szembe az elnyomás legapróbb megnyilvánulásával is, hogy csodálom őket: a vallást és az egyházat gyepálni 2008-ban, amikor nyilvánvaló, hogy teokrácia van a szabad világ legnagyobb részén, a klérus elnyom, és inkvizíciósat játszik (pedig nobody expects the spanish inquisition).
Mivel valójában nincs sem teokrácia (van viszont teakrácia!), sem klerikális elnyomatás, a balliberós kikelés valódi okát máshol kell keresnünk: a szabad világ szabad gondolkodói ugyanis azért gyepálják a vallást (amiről túl sokat nem tudnak, és ezt az emberfia azonnal észreveszi, ha hallja őket nyilatkozni róla), mert nem szeretik az ellenvéleményt, azaz: a véleménymonopóliumuk megsértését utálják. A liberális dogmatika támadása a szabad világ szabad értelmiségének szemében halálos bűn. Nobody expects the Liberal Inquisition.

A szabad világ szabad értelmiségije ugyanis nyitott, kritikus, toleráns, felkészült és tájékozott. Kritikája mindenre kiterjed saját magán kívül; miközben a szabadság és a szabad gondolatok élharcosának tekinti magát, észre sem veszi, hogy a szabad világ egyik legnagyobb szabású nevelési programjának passzív befogadója, és az aufklérus mantraszerűen hajtogatott szövegeit nyögi vissza fanatikus buzgalommal orcáján.

A reakciós persze nem kezd vitába és nem kezdi el megdönteni liberális társait hitükben. Halkan figyel, hallgat, és sanda vigyorral a képén kortyol bele borába.

A liberális hétköznapi pszichéje

A "Közkívánatra" c. sorozatunk második epizódja következik, egy régi bejegyzést illesztek be ide, e. Genuine liberó-ekézés, ahogy tőlem megszokhattátok:) Egy pohár bor, egy laza vacsi, és jöhet a menet. Hehe:

------------------------------------------------------------------------

A vallásosak képtelenek gondolkodni.
A konzervatív képtelen változni/változtatni.
A maradi, rögösen ragaszkodik a meglévőhöz mert lusta/ostoba, stb.

Sorolhatnánk még a liberális dogmatika apodiktikus alapvetéseit.

De milyen a liberális önképe saját magáról?

Nyitott, kritikus, szabad, toleráns, embertársai iránt szolidáris, stb. És így van ez? Természetesen így. Ha mindezt liberális embertársával szemben kell érvényesítenie.

A liberális képes a cinizmus tetőfokáig viccelődni azon, amit megvet; ez nem is kérdés. És nyilván, mindannyian azon tudunk legjobban viccelődni, gúnyolódni, amit nem kedvelünk. Ez a liberális "humorérzék" azonnal eltűnik, amint valaki másképp gondolkodik mint ők.
Büszkék ún. "szkepticizmusukra", amely leginkább vallási, és "régi" dolgokra vonatkozik. "szekpticizmusuk" minden létező megkérdőjelezését jelenti. Ezért a liberális "szekpszis" épp annak ellenkezője, amit maga a szkepticizmus eredetileg jelentett: ugyanis a liberális semmiben sem hisz, mindennel szemben kritikus - kivéve saját magával. A külvilág, a tapasztalatok, gyakorlatok, hagyományok iránti elkötelezett "szkepszis" páratlan hübrisszel, és önbizalommal párosul. A liberális különleges, Übermensch. Amit a homályba takarózó átlagember nem lát meg, a liberális megpillantja. Minden liberális külön Platón.
A szkepticizmus azonban nem ezt jelenti: ha belekukkantunk mondjuk Hume-ba, ott épp arról van szó, hogy az egyéni ész, ráció tévedékeny, ezért a bevált gyakorlat biztosabb.
Önmagába, és dogmáiba vetett feltétlen, fundamentalista hite pedig azt eredményezi, hogy ha valaki ezen hiteket meg meri kérdőjelezni, neadjisten viccelődik rajta(!), akkor az nemhogy monnyolle, dögöjjön is meg.
De minek is mondom, nyilván találkoztatok ilyennel; az erőtlen egyházakat rúgdaló ifjú libber nagyon bele tud lendülni emancipációs humorizálásába, de ha valaki a liberálisokon, vagy épp az emancipáción kezd el viccelődni, annak agresszívan nekimennek, üvölteni kezdenek, noéspersze náciznak, beleadva apait-anyait. Tehát a liberális toleranciakánon kimutatja a foga fehérjét, amikor a gyakorlatban megmutatkozik: a liberális tolerancia a gyakorlatban a teljes intolerancia, a más vélemények el-nem-fogadása, azok nácinak, kirekesztőnek való minősítése. Ha van olyan gondolkodási irányzat, ideológia, amelyik maximális intoleranciát mutat más nézetek iránt, az minden kétséget kizáróan a kurrens liberalizmus.
Ám ez az intoleráns, liberális agresszió épp azt jelzi, hogy az őket kritizálók érzékeny pontra tapintottak: megkérdőjelezték dogmáikat.
A mai liberalizmusnál nincs dogmatikusabb, bigottabb, képmutatóbb.

Idéztek nekem a minap egy kínai szerzőt, nagyon igaza van:
konzervatizmus=realizmus+humorérzék.
liberalizmus=idealizmus-humorérzék.