Milyen az Igazi Konzervatív?

Bár nem akartam, és máshol továbbra sem akarok, itten reflektálok néhány "kardinális" kérdésre (e kérdések jó részét pont az Igazi Konzervatív szarja le magasról, de sebaj). Naszóvalakkor.

Néhányan úgy gondolják, hogy ők a Nagy Megfejtők Társaságához tartoznak. Másképp szólva, ők látják a Lényeget. Mi a lényeg? Valaminek a szubsztanciális tartalma, annak leglényege, legbelső működő elve - leggyakrabban egy elv, vagy egy elvből levezetett valóság. Amennyiben a kedves Megfejtő eme lényeget ismeri (és miért ne ismerhetné, hiszen minden ember értelme esendő, kivéve a Megfejtőé - persze ha őt kérdezzük, jó gnosztikusként működésbe lép nála a Frageverbot pavlovi reflexe, és ott a vita vége; "a bolsevikok különleges emberek - különleges anyagból vannak gyúrva", ugye). Mármost e lényeg ismerete után a Megfejtő bírál minden tőle eltérő véleményt, nem fogad el kritikát, azt meg pláne nem fogadja el, hogy esetlegesen nincs neki igaza. Tévedhetetlen intellektusa (mely gyakran szeplőtelen erkölcsiséggel is együtt jár) révén a kritika egyedül az ő joga, sőt kötelessége is, hiszen a lényeget nem látó sötét népeket felvilágosíthatja a valóságról - kedvesen lehajol a nép egyszerű gyermekéhez, megsimizi a buksiját, és elmondja neki, hogy mi a lényeg. A nép egyszerű gyermeke népies farkasvakságban szenved ugyanis.

És ennél a pontnál vége is a konzervatív habitusnak. A fenti attitűd ugyanis épp a baloldaliak és a liberálisok "tisztázó vitáira" emlékeztet, ahol jól el lehet különíteni a szektákat, irányzatokat, valamint lehet "tiszta elvek" alapján átmutatni a másikra, hogy ő miért nem trú liberós vagy balos. Na, ezt az aufklerista szemléletet hozzák át nem kevesen a jobb/konzervatív oldalra. Ám ez a politikai puritanizmus nem letisztítja, hanem bemocskolja a konzervatív hagyományt (mely egyáltalán nem redukálható egyetlen szempontra). A dolog felejtős.

Én is próbálkozhatnék ilyesmivel, persze, mindenkinek megvannak a "biztos pontjai". Például kezdhetném azzal, hogy szerintem aki horthysta, az nem konzervatív, mert konzervatív csak a megrendíthetetlen dinasztiahűségű lehet - mindenféle szabadkirály-választó, republikánus és demokrata azonnal mehet is a levesbe, a "konzervatív" feliratú klubba a lábát be nem teheti. Ennek megfelelően el kell, hogy vesse a modernista eszméket, így a népszuverenitást is, maximálisan elleneznie kell az általános és egyenlő választójogot. Ja, és katolikusnak kell lennie. Tőből rühellnie kell minden szocialista izét, legyen az akár a modern, gügyögő jóléti állam, és mindegy, milyen színezetben.



És egyáltalán nem kizárt (sőt), hogy fentiekből sokat még alapvetően így is gondolok. És akkor már csak egy kérdésem maradt: van értelme? Van értelme ezzel nekirontani bárkinek, és jól leugatni, hogy "te nem vagy Igazi"? Vagy lehetséges, hogy épp a konzervatív habitusunknak megfelelően képesek vagyunk mondjuk civilizált párbeszédet folytatni, és érvelni a kinyilatkoztatás helyett? Épp a konzervatívok pluralizmus-és hagyományérzékenysége arra kellene, hogy predesztinálja őket, hogy ezt a "beállok, mint a gerely" szemléletet ne tegyék magukévá. Hogy legyenek kétkedők, főleg saját értelmükkel szemben.

De nem, mitnekema. Ezmegaz. Lófaszocskát, én tudom mi a tuti. És akkor valószínűleg ebből érthetővé válik, hogy a honi jobboldal egy jelentős része miért ápol teljesen értelmetlenül Horthy-kultuszt (jó-jó, tudom, tényleg legyepálta a komcsikat, és ezért örök hála neki, de önmagában ettől még nem lesz tiszteletre-, pláne nem ámulatraméltó; legfőképpen egy imposztor, aki kétszer is elűzte IV. Károlyt, és lássuk be, politikusként sem volt a helyzet magaslatán), miért ölelkezik össze masszívan balos értelmiségiekkel (Csath, Bogár, Hegedűs stb.), és miért veszi át ezt a Lényeglátó sületlenséget. (Különben sem érzem magam a platonizmus hívének, de ez annak a legtorzabb változata.)

Megmondás helyett először érteni kéne. Az meg nehezebb.

A jobbról és a balról újra

Először is, elhatároztam, hogy eltiltom magam a túlzott kommentelgetéstől. Leginkább azért, mert időt, energiát vesz ki az emberből, és annál többet vesz ki, minél nagyobb futóbolondokkal akad össze a neten az emberfia. Márpedig a net, és az azon szörfölő kommentelők és tudorok között ez utóbbi fajtából nem kevés van. Én meg fiatalos lendületemben is elkezdek fáradni, nem vagyok én fölvilágosító, hogy minden hülyének magyarázzam a gondolkodás alapjait, meg hogy frissítsen Ablak-zsiráfból. A vége mindig az, hogy bevágok néhány könyvről linket - valóban tök fölöslegesen, ugyanis illetékes elvtársak nem olvasnak, úccse.

Mármost a jobb és a bal.

Kár ezen rágódni, mondják sokan, elavult kategóriák. Jó, legyünk engedékenyek: lehet, hogy azok. John Lukács szerint mondjuk nem ez avult el annyira, inkább a konzervatív-liberális felosztás, és a jobb és bal valamelyest még tartja magát. Továbbá két jobboldalról beszél, az egyik populista, demokrata és nacionalista (és haladó), a másik patrióta, reakciós. A kettő között ellentét feszül. Van ebben valami.
Persze ha sem bal, sem jobb nincs, akkor ezek elavult viszonyítási kategóriák, és nincs mit kezdeni velük. Szerintem az elmosódásokat leszámítva is van különbség.

Mi is a baloldaliság?

Most kis ajándék azoknak, akik a régi postjaim újraközlését szerették volna, ez alábbi egy nagyobb részlet a "Baloldali észkultusz trónfosztása" c. korábbi szösszentésből:

(---sértő, nem PC jelzőhalmaz---) ifjak úgy gondolják, a "baloldaliság" képzetéhez rahedli kedves, emberi dolog kapcsolódik: mások megsegítése, elesettekre figyelés, szegények segítése, humanizmus (anélkül hogy ezt most külön ekézném), stb. Tévedés. A rossz hír az, hogy ezen dolgok valóban nem állnak túlzottan nagy kapcsolatban azzal, bal-vagy jobboldali-e valaki. Jobboldali is lehet "szociálisan érzékeny" (ez utóbbi szlogent imádják a balosok, bár sokan közülük csak szlogenként szeretik, gyakorolni nehezebb), ahogyan baloldali is lehet harácsoló (na nem, túl magas labda...).
Ezzel a vulgáris közhiedelemmel ellentétben a baloldaliság nem ezt jelenti. Jelenthet szemléletet, de egész másra vonatkozóan. A baloldaliság nem jelenti bizonyos emberi erények hangsúlyozását, sőt, a baloldaliság szempontjából az "erény" teljességgel irreleváns (ugyanis az "erényesség", "erkölcsösség" avítt, reakciós képzet, pfuj).

A baloldaliság a "rendszerben" való hitet jelenti. De mit is jelent ez? Az, amit Tory is fölvetett posztjában: a hit abban, hogyha így alkotunk meg egy szisztémát, rendszert, akkor az olajozottan fog működni. Fehér jó, fekete rossz.
Több tévhit vezérli a baloldalt létrejötte óta: az egyik az, hogy az emberek alapvetően jók/vagy alapvetően "semmilyenek" (noha ez utóbbinak empirikus bizonyítása még várat magára...), és a körülmények teszik olyanná őket, amilyennek mi ismerjük. Ezért a cél az lesz, hogy úgy alakítsuk a körülményeket és az intézményeket, hogy az passzoljon az ember ezen eredendő jóságához/"semlegességéhez".
A másik az, hogy az intézmények és körülmények ezen alakításához szükségünk van egy bizonyos Tudásra, amely segítségével átültethetjük a gyakorlatba a jó viszonyokról alkotott elképzeléseket. Ennek egyik praktikája a forradalmi terror, a másik pedig az aufklérizmus: utóbbi szemlélet képviselői a világot egy bazinagy tanteremnek képzelik el, ahol ők a tanárbácsik-nénik, és a Tudás birtokában okítják a népeket arra, mit hogyan kell tenni, hogy eredendő jóságuk érvényesüljön. Hitük szerint ugyanis ezen Tudás átadásával, és gyakorlatba való áthelyezésével effektíve megszűnnek a társadalmi problémák, meg a különféle hiányosságok és diszkrepanciák. Ez a hit nyilvánvalóan blődli, de ők mégis szeretik.

Ez a hit nem változott sokat a baloldal megszületése óta: még mindig az a lényeg, hogy bizonyos rendszereket, szisztémákat kell kiépíteni, és ha ez megtörténik, akkor nekünk nagyon jó lesz. Ellenkező esetben meg nagyon szar. Ezért van az, hogy baloldali - hazudozó... khm: csúsztató - médiamanipulátorok az egyik típusú egészségbiztosítást paradicsomi állapotokkal illusztrálják, míg a másikat pokolként. (A hazai kormány ugyanezt csinálja: CSAK ez, vagy CSAK az lehet jó, ettől lesz keményebb a székletünk...)
A lényeg a dogmavezérelt gondolkodás: ha van olyan struktúra, rendszer, ami előhozza az ember eredeti jóságát (ill. fokozza/elősegíti kényelmét), akkor azt kell bevezetni. Az igazán el sem tudja képzelni, hogy az általa támogatott rendszer csődöt mondhat, vagy hiba találtathatik benne. Nem az a lényeg, hogy helyesen, jogszerűen, erkölcsösen intézik az ügyeket az adott intézményben/struktúrában, hanem maga a struktúra. Utóbbi elsőbbséget élvez, és a baloldali hit szerint teljességgel lényegtelen, hogy az intézményekben tevékenykedők erényesek-e, avagy sem (és különben is, utóbbi diszkrimináció lenne, avagy uszító, elnyomó, fasisztoid különbségtétel ember és ember között - ti. erényes és nem erényes - ami egy Modern Nyugati Országban megengedhetetlen), ha a renccer jó (megfelel az elméletnek, dogmának), nem lehet vele probléma. Ha az ember viszonyainak passzív elszenvedője, akkor másképp sem lesz hatása az intézményre: és ha a rendszer jó, azt nem lehet elrontani.

A probléma az alapvető szemléletben van. Egy másik példával illusztrálom ezt:
Egy igazi baloldali demokratista azt kérdezi, ki kormányozzon? És erre azt a választ adja, a politikailag egyenlő polgárok többsége, vagy saját maguk, vagy választott képviselők útján.
Egy jobboldali azt fogja kérdezni, hogyan kormányozzanak? A válasza pedig az lesz, mindegy, mi az intézményesített forma, a kormányzásnak úgy köll mennie, hogy mindenki a lehető legnagyobb szabadságot élvezze, már addig, amíg ez a közjóval összhangban van.

A különbség a kérdés feltevésében van.
Nem a struktúra a lényeg (pl. Tory példájában: állami-piaci), hanem a hogyan. Tisztességesen, törvényesen, erkölcsösen, vagy mutyiba, csalva, stb. Utóbbi pedig nem függ attól, piaci, vagy állami-e a cucc.

A baloldali nem fogadja el, hogy az ember köztes lény, jó és rossz egyaránt van benne, nem mindenható, és az Ész segítségével nem oldható meg minden kérdés. Ahogy azt sem, hogy mivel az intézményeket az emberek alakítják, azok szükségszerűen tökéletlenek.
Azt meg pláne nem, hogy az erényességre törekedni kell, és akkor lehet a lehető legjobb viszonyokat élvezni - hiszen ez feltételezné a különbségtételt, amit az egalitarizmus dogmatikája nem engedélyez (ill. másmilyeneket csak).

a baloldaliság tehát nem gyengéd száraztésztaosztogatást jelent. A baloldaliság elsősorban perfekcionista, azaz hisz egy tökéletes világ létezésében - ennek elérésére vagy a "forradalmat" javasolja, vagy az "evolutív" haladást. Az egyenlőség mítosza mögött is ez lehet, azaz, ha nem lehet mindenkinek tökéletes, legalább legyen mindenkinek "egyformán" jó (soha ne felejtsük el, hogy a nyugati baloldal - értsd: szocdemek, szoclibek, etc. - egyes emberek törvényesen megszerzett jövedelméből osztogatnak kedvükre, mert számukra ez jelenti az igazságosságot).
A mások nagyon fontos jellemző a racionalizmus, i.e. a fáradhatatlan hit az Ész Erejében, és abban, hogy az Ész segítségével a világ megismerhető, s így meghódítható. Az értelemfétis igen jellemző baloséknál (a vallást, és egyéb dolgokat nem véletlenül rühellik: egy csomó, explicit formába nem önthető tudást, észlelést, gondolatot, stb. tartalmaznak).
Hit abban, hogy az emberi természet kedvünk szerint fabrikálható/alakítható.
És ami nagyon fontos: a forradalom. Molnár Tamás arra tanít bennünket, hogy a forradalom nem csupán erőszakos tömegmozgalmat jelent, ami kataklizmák formájában jelenik meg. A baloldal szemében a forradalom mindig a küszöbön áll, és folyamatosan zajlik; mindig "bővíteni" kell a kereteket, állandó mozgásban kell tartani a társadalmat, minél több "jogot" kell adni az attól még megfosztottaknak, stb. És a forradalom támadás elsősorban az intézmények ellen: ha ürülékkel kenik be az egyetem falát, az forradalom.
És még egy fontos dolog: hit abban, hogy a politika egyszer véget ér, nincs szükség mérlegelésre, egyensúlyozásra, döntésre, felelősségre és kényszerítésre, hiszen "A jóakarat, a tudomány, az egyenlõség eloszlatja majd a zsarnokság felhõit." (Molnár Tamás)

a lényeg az, hogy elegendő lesz a "dolgok igazgatása" (Lenin), és a szép eszmények és könnyen kezelhető adminisztrációs kütyük között nem lesznek többé problémáink. A baloldal szeme előtt mindig egy ilyen kép lebeg, akár reálisnak érzi, akár nem.
Az ideologikus gondolkodás jellegzetesen balos.

Mi ezzel szemben a jobb? Annak belátása, hogy az emberben jó és rossz egyaránt van. Annak belátása, hogy tökéletes "rendszer" nincs, ezért mindig szükség van javításra, jobbításra, de sosem lesz a társadalomnak "végállapota". A jobboldaliság azért kedveli jobban a rendet, és a lassú, óvatos változásokat, mert tart az előre nem várható következményektől. Ezért sosem a tökéletest teszi meg mércének, hanem a jót. Mindezek mellett nem süpped bele a sokféle balos determinizmus egyikébe, hiszi azt, hogy az ember igenis gondolkodik, mérlegel, vannak eszméi, és ezek mind-mind befolyásolják cselekedetét. Szemben a ballal, hiszi, hogy van lehetőség változtatásra, van szabad akarat, jó és rossz is. És hiszi, hogy a jóra kell törekedni. (A jó nem egyenlő a tökéletessel, ez a probléma az, amivel a bal nem tud mit kezdeni)

Az összefoglalásokat utáljuk, de: a jobbos szereti és élvezi a jó dolgokat, de nem borul gyászba attól, hogy rossz dolgok is vannak. A maga részéről igyekszik minél többet tenni a jóért, de utópikus álmokba nem ringatja magát - ezért (is) iróniával szemléli maga körül a világot.
Rend, törvény, szabadság, hagyomány, személyiség, közösség.

Ha van még jobb és bal (nem muszáj elfogadni, persze), akkor lehet azon gondolkodni, mit nevezünk minek.

Egy ellenforradalom elé

A balliberalizmus megbukott. Nem képes megoldásokkal szolgálni problémáinkra, nem képes a jó élet feltételeit biztosítani. A kommunizmus után ez a sokadik olyan ideológia, mely bukásra ítéltetett. Reakciós kartársaink persze mondhatnák: mi tudtuk. És tényleg.

Az "emberi jogi" alapon való segélyosztogatás nem hozott érdemi változást, viszont fokozta a konfliktusokat; A pusztán jogi nyelvvel operáló liberálisok képtelenek szembenézni a problémákkal.
Ugyanez igaz a tekintély elvesztésére is (mely a "világ talapzatának elvesztésével ér fel", a reakciósnak korántsem nevezhető H. Arendt szerint): a "mediáció" meg "diszkusszió" meg "fókuszcsoport" meg a nyavalya tudja milyen ötletek mantrázása nem képes helyettesíteni a tekintély által betöltött funkciót. Erre legjobb példa az iskolai erőszak; ha a tanárnak elveszik a tekintélyét, később az "egyenlők társalgása" kevés lesz, mint sz@rban a vitamin. Az egyetlen megoldás - bármennyire fáj is - csak a tekintély visszaállítása lehet. Voltaire-en felnőtt aufklérusunk ugyanis hibásan értelmezi a tekintély fogalmát: tekintélye a szülőnek is van a gyerekével szemben, ám ez a tekintély egyáltalán nem "elnyomó", hanem gondoskodó és szeretetet adó. A kettő együtt számukra értelmezhetetlen.

A reakciós figyelmeztetések süket fülekre találtak: pedig a hagyományos közösségekből kiszakított egyének ma valóban csak atomokat alkotnak, melyek egymásnak ütköznek. A káoszból sok van, a rendből szinte semmi. Holott bizonyos mértékben mindkettőre szükség van. Ezért a renddel mit sem törődő balliberálisok politikája e tekintetben is csődöt mondott. A rendpártiság nem "fasizmus", hanem előfeltétele az élhető életnek. Ha nincs rend, mindenki a folyamatos "mozgósítás" állapotában van.

Ha már mindenképpen szükség van állami beavatkozásra, akkor a szétrombolt hagyományos intézmények erősítésére van szükség (családok, gyermekvállalás támogatása), hiszen az eddigi balliberális nihilizmusnak igen káros következményei már láthatók.

A terhek (adók és járulékok) csökkentésére van szükség: a gazdaságot nem lehet ekkora terhekkel beindítani, az továbbra is csak állni fog. A szociális kiadások radikális lefaragására van szükség (ami marad, az menjen inkább a családoknak, stb.). Aki nem dolgozik, ne is egyék.

A szimbólumok terén sem muzsikál meggyőzően a ballib: a "köztársaság" és a "demokrácia" szavak óránkénti ismételgetése a miniszterelnökön magán kívül igazából senkit sem hatnak meg. Úgy tűnik, hogy a reakciós, maradi magyariknak a Haza és kultúra talán még mindig többet mondanak, mint a Progresszió, Vízió, Köztársaság, meg az Antifasizmus.

Summa summarum, ezt a meccset, akárhogy is, viszik a konzervatívok/reakciósok. Újra.
És egy újabb izzadtságszagú balos próbálkozás fulladt kudarcba.

Nyehehe.

A liberális hétköznapi pszichéje

A "Közkívánatra" c. sorozatunk második epizódja következik, egy régi bejegyzést illesztek be ide, e. Genuine liberó-ekézés, ahogy tőlem megszokhattátok:) Egy pohár bor, egy laza vacsi, és jöhet a menet. Hehe:

------------------------------------------------------------------------

A vallásosak képtelenek gondolkodni.
A konzervatív képtelen változni/változtatni.
A maradi, rögösen ragaszkodik a meglévőhöz mert lusta/ostoba, stb.

Sorolhatnánk még a liberális dogmatika apodiktikus alapvetéseit.

De milyen a liberális önképe saját magáról?

Nyitott, kritikus, szabad, toleráns, embertársai iránt szolidáris, stb. És így van ez? Természetesen így. Ha mindezt liberális embertársával szemben kell érvényesítenie.

A liberális képes a cinizmus tetőfokáig viccelődni azon, amit megvet; ez nem is kérdés. És nyilván, mindannyian azon tudunk legjobban viccelődni, gúnyolódni, amit nem kedvelünk. Ez a liberális "humorérzék" azonnal eltűnik, amint valaki másképp gondolkodik mint ők.
Büszkék ún. "szkepticizmusukra", amely leginkább vallási, és "régi" dolgokra vonatkozik. "szekpticizmusuk" minden létező megkérdőjelezését jelenti. Ezért a liberális "szekpszis" épp annak ellenkezője, amit maga a szkepticizmus eredetileg jelentett: ugyanis a liberális semmiben sem hisz, mindennel szemben kritikus - kivéve saját magával. A külvilág, a tapasztalatok, gyakorlatok, hagyományok iránti elkötelezett "szkepszis" páratlan hübrisszel, és önbizalommal párosul. A liberális különleges, Übermensch. Amit a homályba takarózó átlagember nem lát meg, a liberális megpillantja. Minden liberális külön Platón.
A szkepticizmus azonban nem ezt jelenti: ha belekukkantunk mondjuk Hume-ba, ott épp arról van szó, hogy az egyéni ész, ráció tévedékeny, ezért a bevált gyakorlat biztosabb.
Önmagába, és dogmáiba vetett feltétlen, fundamentalista hite pedig azt eredményezi, hogy ha valaki ezen hiteket meg meri kérdőjelezni, neadjisten viccelődik rajta(!), akkor az nemhogy monnyolle, dögöjjön is meg.
De minek is mondom, nyilván találkoztatok ilyennel; az erőtlen egyházakat rúgdaló ifjú libber nagyon bele tud lendülni emancipációs humorizálásába, de ha valaki a liberálisokon, vagy épp az emancipáción kezd el viccelődni, annak agresszívan nekimennek, üvölteni kezdenek, noéspersze náciznak, beleadva apait-anyait. Tehát a liberális toleranciakánon kimutatja a foga fehérjét, amikor a gyakorlatban megmutatkozik: a liberális tolerancia a gyakorlatban a teljes intolerancia, a más vélemények el-nem-fogadása, azok nácinak, kirekesztőnek való minősítése. Ha van olyan gondolkodási irányzat, ideológia, amelyik maximális intoleranciát mutat más nézetek iránt, az minden kétséget kizáróan a kurrens liberalizmus.
Ám ez az intoleráns, liberális agresszió épp azt jelzi, hogy az őket kritizálók érzékeny pontra tapintottak: megkérdőjelezték dogmáikat.
A mai liberalizmusnál nincs dogmatikusabb, bigottabb, képmutatóbb.

Idéztek nekem a minap egy kínai szerzőt, nagyon igaza van:
konzervatizmus=realizmus+humorérzék.
liberalizmus=idealizmus-humorérzék.