Búcsú a Reakciótól

Figyelem, nyavalygás következik. Mértékkel.

Kezemben tartom a papír Reakció utolsó számát. Kicsit rámszakadt a romantikus konzervativizmus életérzése. A Reakció (így, papíron) ugyanis többet jelentett nekem mint egy "lap". A Reakció egy életérzés volt, egy generáció (vagy több) üzenete.

Miután túl voltam a kiüresedett, ízetlenné-szagtalanná-színtelenné-tartalmatlanná váló balnyikságból, és az ezt követő vákuum-korszakból, a Reakció meghonosodása kicsiny életemben hozzátartozott az apró örömökhöz. Hasonlóképpen, csak más formában, mint egy finom vacsi, egy kellemes borozás a cimbikkel, vagy egy intenzív beszélgetés. Ezeknek megfelelő helyet foglalt el az Ufi/Reakció is.
Ugyanis az Ufi/Reakció nem azért volt jó, mert egyetlen laza könnyedségű lendülettel küldte el a bánatba a balnyik-és hungarosámánoid elmeháborodottakat, vagy mert érdekes cikkeket hozott le. Volt egy stílusa, ami csak rá volt jellemző. Ez a malíciózus-ironikus hangvétel lehetett csak képes arra, hogy ha röhögni láttál embereket a buszon, nagy volt rá az esély, hogy Ufit olvasnak.
Megvolt az embernek a saját sorrendje, hogyan végzett ki egy-egy számot: vezércikk, Oli bácsi, Konzervatív Anarchista, Doromboló cicus, és utána a többi. Nem hallom majd családtagjaimat a vécén röhögcsélni, nem látom hanyagul odadobva az étkezőasztalra többé.

Mindenesetre a Reakció közössége él és lélegzik. A Reakció nem vész el, csak átalakul. A magamfajta premodern reakciósnak ugyan nehezére esik elfogadni, de más formára van szükség. A papírnak van egy sajátos fílingje, amit nem lehet visszaadni. Bármennyit üljek is a net előtt, a látszat csal: mind a könyvekért, mind az újságokért bolondulok. Délutánonként elterülni a kanapén, és kézbe kapni egy könyvet/újságot, nos, az nem pótolható élmény. Egy részéről ennek most le kell mondanom.

Mindazonáltal köszönettel tartozom az Ufi/Reakció szerzőgárdájának. Elsősorban azért, mert megerősítettek bennem egy világlátást, egy érzést, egy szemléletet, másodsorban azért, mert maguk közé fogadtak, ami megtiszteltetés.
Eme megtiszteltetés következményével/lehetőségével éltem most olyan formában is, hogy utolsó alkalommal kivettem a részem a papír-korszakból, tollat ragadtam, és véstem egy cikket a búcsúszámba.

Mindenesetre nincs igazán "búcsúról" szó. Csak változás van. És a változás ilyen-olyan formában egy oakeshottiánus konzervnek mindig fáj. Hisz' mi előnyben részesítjük az ismertet az ismeretlennel szemben, a járt utat a járatlannal szemben, a ténylegest a lehetségessel szemben, a megfelelőt a tökéletessel szemben.

Mivel nekem az Ufi/Reakció több volt, mint egy "lap" a sok közül, egy szimbolikus gesztust is teszek (de erről majd később, nem is csak szimbolizmusról van szó, már régóta készülök rá, stb).

De hogy egy jó hír is beékelődjön ide: Francoék leverték az oroszokat 3-0-ra.

Nincs Cheers.